Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Róma hét királya

2009.05.05

Róma hét királya.

Köztudomású, hogy Hercules, e nagy culturális heros, különböző nevek alatt minden ó-kori nép mythologiájában előfordul; Rómához a rabló Cacussal vivott küzdelme fűzi. Geryon marháit hajtotta Gades vidékéről Eurystheushoz, s itáliai útjában elcsente a szörnyeteg, ki az Aventinus alatt egy barlangban lakott. A szájából kiömlő lángok talán a kéngőzöket jelzik, melyek a vulcanikus képződésű dombból előfakadtak. Ebben az időben volt egy palatinusi helység királya Evander, ki a monda szerint pár századdal Róma alapítása előtt a birodalom jövendő fővárosának központi dombján várat épített; mindazáltal semmiféle mythikus hagyomány sem jelzi, mikor pusztult el ez az arkádiai telep, hogy helyet adjon a Romulus alapította új városnak. Evander mondájára nyomban következik Aeneas legendája, mely kétségtelenül régóta élt a rómaiak között, mielőtt Vergilius költészete halhatatlanságot biztosított neki. A nép már oly korban regélt róla, melyről hiteles történeti adataink nincsenek. Nem görögöktől átvett mythos, a pelasg hagyományok emlékei közé sem sorolhatjuk; valószinűbb az a felfogás, hogy a trójai háború messzeterjedő híre teremtette, mely ép oly csábítólag hatott pár száz évvel a mi időszámításunk előtt a római képzeletre, mint később a középkorira, midőn spanyolok, francziák és angolok versengtek egymással, melyik származtathatja magát több joggal a híres trójai menekülőktől.

Aeneas mondája lett Róma nagy történeti legendája. A különböző és bizonytalan eredetü változatok nagy száma közül különösen egy vált ki a római nép hősi hagyománya gyanánt. Quintus Fabius Pictor, egy régi történetíró, hozta forgalomba, de örök időkre Livius nagy műve biztosította életét. Ez így hangzik: Aeneast trójai csapatával Juno gyűlölete sok tengeri veszedelmen át kergeti, de a felsőbb hatalom és Róma örök végzete megvédi, s a hős Latium partjaihoz ér. Ellenségeit legyőzi s nőül vevén Latinus laurentumi király leányát, a vidék ura lesz, mig végre a kis Numicius (Rio Torto) folyó habjaiban leli halálát. Fia, Ascanius vagy Julus, alapította Alba Longát egy dombháton a mons Albanus alatt; a trójai heros utódai háromszáz évig uralkodnak e helyen, mikor nagy meghasonlás támad Proca fiai, Numitor és Amulius között. Az ifjabb megfosztja bátyját a tróntól; ennek fiát vadászaton megöli, leányát pedig, Rea Silviát, Vesta papnőjévé teszi, s így meddőségre kárhoztatja. De Mars isten a leányhoz férkőzik s ikerfiúkat nemz vele, a kiket kegyetlen nagybátyjuk kitétet. A Tiberis kiáradó vize a Palatinus lábához viszi a kisdedeket, a hol egy nőstény farkas táplálja őket emlőivel, míg végre Faustulus, a királyi nyájak pásztora, megtalálja őket és feleségének, Acca Larentiának gondjaira bízza. A fiúk Romulus és Remus nevet kapnak, szép, erős és bátor ifjakká fejlődnek, s két csapat, a Quinctiliusok és Fabiusok, főnöküknek tekinti őket. Remust azonban egy viszálykodás alkalmával Numitor pásztorai elfogják és nagyatyja elé viszik; ekkor Faustulus Romulust is ide hozza és fölfedi származásuk titkát. Az ifjak most fölbátorodva, megtámadják a zsarnok Amuliust és megölik. A trónjára visszahelyezett Numitor nekik ajándékozza a Tiberis mellett azt a földet, a hol őket kitették. A testvérpár ekkor versengeni kezd, vajjon kit illet meg a város alapítása, melyet közösen kormányoznának; végül auguriumra bizzák a döntést. Romulus a Palatinuson foglal állást, Remus szemben az Aventinuson; bár az utóbbi lát előbb hat keselyüt, Romulus nyomban rá tizenkettőt pillant meg, úgy hogy a nép őt ismeri el győztesnek. A madarak megfigyelése etruszk szokás volt; szintúgy etruszk szokás szerint fogott érczcsoroszlyás ekébe Romulus két hibátlan marhát, egy bikát és egy tehenet, – amazt kivülről, hogy jelezze az idegenekkel szemben az erőt, az utóbbit, mint a termékenység képviselőjét, belülről, – s így von velök a Palatinus tetején barázdát. E négyszögű vonal – Roma quadrata – volt a pomoerium helye, az a határszalag, melynek az építendő fal mögött üresen kellett maradnia, hogy elkülönítse az eredeti polgárok lakhelyét a cliensektől és idegenektől. Majd építeni kezdte a falakat, de mielőtt embermagasságig vitte volna, Remus gúnyolódva átugrotta, a miért Celer, Romulus barátja, vagy talán maga Romulus, haragjában agyonütötte. A rómaiak sokkal később, a polgárháborúk iszonyai között gyakran emlegették, hogy Róma épülő falait testvérgyilkosság szennyezte be.


A kerek vesta templom Rómában.


Régi falmaradványok a Palatinuson.

Remus gyilkosa büszkén felkiáltott: «Így pusztuljon el, a ki át meri ugrani falaimat!» S e szavakat jó omennek vehették. Mindazáltal a nép és feje érezte a szégyent, s félt, hogy veszedelem fenyegeti a várost. A megölt Remus árnya megjelent a testvérgyilkos előtt és azt követelte, hogy tiszteletére ünnepet alapítson. A hagyomány így magyarázza a Lemuria ünnep intézményét. A város alapításának évfordulóját az április 21-én tartott Palilia nevű pásztorünnep jelezte, mely a jó oment megerősítette s a rosszat elhárította. Ez első példája a formákhoz ragaszkodó vallásos érzés aggodalmasságának, mely a rómaiak egész történetén átvonul, szoros kapcsolatban rabló és erőszakos tetteikkel.

Maga Romulus, a mythos szerint, latin királyok véréből származott, minthogy ősanyja, Lavinia, a trójai Aeneas neje lőn. De a tömeg, mely kezdetben köréje gyülekezett, keverék nép volt, különböző, részben ismeretlen eredetű. Ő ugyanis a Capitolium két csúcsa között, hol egy természettől védett helyen Veiovis (a gonosz Juppiter) szent berke volt, asylumot, menedékhelyet nyitott. Ide hívta a környékbeli elégedetlen és üldözött embereket, hogy polgárokat szerezzen új városának. Mihelyt elég erősnek érezte magát, hogy független uralmat alapítson, a szomszéd városokból asszonyokat kéretett új népe számára. Ámde az ajánlatot megvetéssel visszautasították. Romulus eltitkolta lelki fájdalmát és követeivel ünnepi játékot hirdetett Consus isten tiszteletére a Palatinus mellett. A sabinok és latinok nagy számban jelentek meg az ünnepen, s magukkal hozták feleségeiket és leányaikat is. A római ifjak az érdekes látványosság folyamán rájuk rohantak s a hajadonokat a városba hurczolták. Ez a sabin nők elrablásának mondája, mely a következő háborúk oka volt. De míg Caenina, Crustumerium és Antemnae latin népe rögtön fegyvert ragadott és Romulus hadseregét könnyen szerzett diadalokhoz juttatta, a sabinok bevárták az alkalmas időt és nagyobb haderőt gyűjtve, behatoltak a római várba. Tarpeiát, a várnagy leányát, megvesztegette az ellenség balkarján viselt karcsattok csillogása, s kész volt a balkar díszeiért felnyitni a kapukat. A sabinok így benyomultak a falak közé, de az árulót agyonsujtották balkarjukon viselt pajzsaikkal.

A sabinok most a mons Capitolinus urai lettek, de a Palatinus még a rómaiaké volt, s így a két nép a dombok közt elterülő völgyben összecsapott. Már a sabinok fölülkerekedtek s üldözőbe vették a menekülő rómaiakat. Romulus azonban templomot igért Juppiternek, s az isten bátorságot öntött a legyőzöttek lelkébe. A rómaiak hevesen megújították a csatát, s a sabinokat leszorították a völgybe. Az elrablott sabin nők ekkor lejöttek a város falai közül, s a harczolók közé vetvén magukat, könyörgéseikkel békére birták őket; a két nép barátsága és szövetsége egy községben egyesítette az ipákat és vőket. A templom a fogadalom szerint fölépült, s Juppiter Statornak szentelték. Időről-időre kijavítva és átépítve, folyton jelezte a helyet, hol a monda szerint Romulus katonái visszafordultak; s a világos helyrajzi jegyzetek alapján még ma is pontosan megállapíthatjuk a templom régi körvonalait.

Az egyesülés után a rómaiak tovább is a Palatinuson laktak, míg a sabinok a Quirinalis dombját választották lakhelyül. Ezóta Róma népét a Romani et Quirites név jelölte. A hagyomány az utóbbit a sabin Cures város nevéből származtatja, a tudósok a lándzsa sabin nevével (curis, quiris) hozzák rokonságba; még valószinűbb, hogy a szó a curites (a curiák tagjai) változata, mert a polgárok egyetemességét («populus Romanus Quiritium») jelölte. A két király, Romulus és Titus Tatius, együtt uralkodott; közös ügyeinek tárgyalására a két nép a dombjuk között elterülő völgyben, a későbbi forumon jött össze.

Öt év mulva a laurentumiak hirtelen betörtek a római határba és Titus Tatiust megölték, mert vonakodott elégtételt adni azon sérelmekért, melyeket rokonaitól el kellett szenvedniök. Ez időtől fogva Romulus egyedül uralkodott Róma két népén. A bátor és harczias fejedelem győzelmes háborút viselt Fidenae és Veii etruszk lakosságával. A hagyomány szerint ő rakta le a római alkotmány első alapjait, s harminczhét éves dicső uralkodás után hirtelen eltünt a földről. Midőn katonai szemlét akart tartani alattvalói fölött a «kecskemocsárnál», a campus Martiuson, a nap egyszerre elsötétült, s a tömeget egy rettenetes vihar szétűzte. Mikor ismét összegyültek, a király nem volt sehol; atyjának, Marsnak kocsiján az égbe röpült. A nép nem tudott királyának boldog haláláról, s gyásza csak akkor enyhült, midőn Proculus Julius senator másnap előadta, hogy az albai úton megjelent előtte a hős árnya s megigérte, hogy mint Quirinus isten pártfogójok lesz a rómaiaknak. E legendát, mint Róma történetének legtöbb csodás mondáját, a későbbi kétkedő kor magában Rómában természetesen igyekezett megmagyarázni, s többen úgy vélekedtek, hogy a «kényurat» a fellázadó senatorok ölték meg és temették el titokban.

A két nép községe nem tudott az utódválasztásban megegyezni. Egy évig (u. c. 38, Kr. e. 716) felváltva öt-öt napon át senatorok uralkodtak, s időközi király (interrex) volt a nevük. Végre abban állapodtak meg, hogy a rómaiak választanak ugyan, de sabin származású embert. Ekkor egyhangúlag Numa Pompiliust kiáltották ki, s lakhelyéből, Curesből, Rómába hívták, hogy vegye kezébe az uralmat. Numa a legbölcsebb és legigazságosabb ember hirében állott; a hagyomány a chronologia mellőzésével Pythagoras tanítványának mondja, kitől a korabeli összes ismereteket elsajátította. Az istenek is kedvelték, s Egeria nympha utasítására, a kinek berkét a Caelius hegy lábánál gyakran látogatta, állapította meg a római ünnepeket és szertartásokat. Numa jelölte ki a pontifexek, flamenek, augurok és fetialisok teendőit; neki tulajdonították a Vestaszűzek rendjének megalapítását. Ezeket a legelőkelőbb családok gyermekeiből válogatták ki; ők ápolták szentélyükben az állami tűzhelyet, őrizték a város Palladiumát és az állami Penateseket. Numa alapította meg a Saliusok papi testületét is; ezek őrizték az égből esett ancile-t vagyis pajzsot, s nevüknek megfelelőleg (salit = tánczol) patronusuk, Mars isten tiszteletére ünnepi tánczot lejtettek. Numa eltiltotta az ember-áldozatokat, ép úgy a kőből, fából és érczből készült istenszobrok imádását; csak százhetven évvel a város alapítása után alakult át a rómaiak egyszerű vallása bálványimádássá. Ő hozta be népe közé a földmivelést, mely ép oly erős oszlopa volt a római nép nagyságának, mint a fegyverek. Földet osztott szét a polgárok között, a határok tiszteletét alkalmas ünnepekkel biztosította, oltárt alapított Fides istennőnek, s fölépítette Janus templomát, a kapukat, melyek háborúban nyitva, békében zárva valának. Negyvenhárom éves boldog uralkodása alatt Janus kapuit állandóan bezárva tartotta. Ily aranykorszak bizonyára nem virradt többé Rómára.


Vesta-szüzek. Ókori dombormű.

Tullus Hostilius, Róma harmadik királya, minden tekintetben ellentéte volt a másodiknak; a sabinok választották a rómaiak közül (u. c. 81, Kr. e. 673). Egész uralkodása alatt harczi vállalatokban lelte kedvét, mi által a város hatalmát biztosította és növelte. Először az albaiak ellen indította hadát, kikkel a római nép nem tartott jó szomszédságot; mindazonáltal elfogadta az ellenség vezérének ajánlatát, hogy kerüljék a kölcsönös mészárlást, mely a győztes félt is könnyű zsákmányává tenné közös ellenségüknek, az etruszkoknak. Elhatározták, hogy mindkét oldalról három harczos döntse el a csatát. Három ikertestvér, a Horatiusok, küzdöttek Rómáért, szintúgy három ikertestvér, a Curiatiusok, Albáért. Két Horatius mindjárt az első összecsapáskor elesett, de a három Curiatius is elgyengült a kapott sebektől, s így a sértetlen római kardja egymásután kioltotta életüket. A Horatiusok huga jegyese volt az egyik Curiatiusnak, s midőn bátyja diadallal tért vissza Rómába, hazájáról megfeledkezve, vőlegényét siratta. Horatius fölháborodásában hugát is megölte. A király vonakodott itéletet mondani, s a duumvirekre bízta az ügyet; ezek azután megvesszőzésre és halálra itélték. Horatius a király biztatására a népgyüléshez föllebbezett; atyja könyörgött a néphez, mely meghatva a vádlott érdemeitől, fölmentette. Ez a néphez való föllebbezés hagyományos eredete, melynek segélyével római polgárok megszabadulhattak, ha a rendes törvényszék halálbüntetést mért rájuk. Egy másik legenda elbeszéli e királyról, miként büntette meg Mettius Fuffetiust, az albaiak vezérét. Ez ugyanis felbiztatta Fidenae városát, hogy Veiivel szövetségben támadja meg a rómaiakat, s mikor az albaiaknak Róma szövetségében részt kellett volna venni a csatában, vezérük visszatartotta őket, hogy várják be a csata végét, s a győzteshez csatlakozzanak. Csakhogy Tullus értesült a kétszinűségről, s győzelme után kemény bosszút állott az árulón: két szekérhez köttette és úgy szakíttatta szét testét. De a maga életét is villám oltotta ki, mikor bánatot érezve Alba elpusztítása miatt, Juppiter Elicius (a Villámló) kiengesztelésére Numa rendelkezései szerint alkalmas szertartást akart tartani.

Ekkor a rómaiak ismét sabin embert választottak királylyá (u. c. 114, Kr. e. 640). Ancus Marciusnak, Róma negyedik királyának mondája nem egyéb, mint Numáénak halvány másolata. A békés uralkodó fejlesztette a földmivelést, helyreállította az elhanyagolt istentiszteletet, s az állam békés kormányzását fejlesztő törvényeket hozott. De a végzet nem engedte meg, hogy Janus kapuit bezárhassa. Latin és etruszk népek háborgatták Róma területét, s kényszerítették a királyt, hogy fegyverrel és erődítményekkel védelmezze városát. Ancusnak tulajdonították a pons sublicius (czölöphíd) verését a Tiberisen, a Tullianum nevű börtön építését a capitoliumi domb lábánál; ő építette a Tiberis torkolatánál Ostia kikötőjét is. A rómaiak ez adat szerint az ő uralkodása alatt kezdtek nagyobb kereskedést űzni. Huszonnégy évi királysága alatt a szerencse sohasem fordult el tőle; békés és gazdag államot hagyott hátra.

Róma legendájában első négy királyának uralma alatt bizonyos fokozat mutatkozik. Romulus maga istennek a fia, Numa is szoros kapcsolatban áll az égi hatalmakkal; Tullus és Ancus már egyszerű halandók. Valamennyiök közös vonása azonban, hogy a teljes populus akaratából ülnek a trónon. A többi három király már nem alkotmányos uralkodó, többé-kevésbbé önkényesen jutnak uralomra, az utolsó pedig teljesen a zsarnok typusa. Az idősebb Tarquiniussal kezdődik úgyszólván Róma helyi története; Servius szervezi az alkotmányt, s a második Tarquinius korától kezdődik a nép tényleges szerepe az alkotmányos életben.

Ancus uralma idejében egy idegen férfiú telepedett le Rómában. Atyja, a korinthosi Demaratos, szülővárosából menekülni volt kénytelen, s Etruriában, Tarquinii városában, alapított otthont. Fia már az előkelő származású Tanaquilt vette nőül, ki jártas volt az auguriumokban és az előjelek megfigyelésében; mivel pedig a madarak repüléséből férjének nagy jövőt jósolt, s különben is nagyravágyó asszony volt, biztatására Rómába költöztek. Az idegennek etruszk neve Lucumo volt, de Rómában a Lucius Tarquinius nevet vette föl (halála után a második Tarquiniustól megkülönböztetendő, a Priscus [= régi] jelzőt is nevéhez csatolták). Csakhamar kegyébe jutott Ancusnak, ki fiainak nevelését is rá bízta; de még jobban megkedvelte a nép s a király halála után beleegyezett az államcsinybe, hogy Tarquinius gyámfiainak érdekét kijátszva, maga lépjen a trónra (u. c. 138, Kr. e. 616). Az igazságtalanul szerzett hatalmat mérséklettel és bölcseséggel gyakorolta. Uralma idejéből maradtak ránk a nagy építkezések legrégibb adatai. Etruria hatása először az idősebb Tarquinius mondájában tükröződik. Ő szárította ki a forum völgyét; ő épített a környező lejtők alján csarnokokat; kőfalakkal vette körül a dombokat; lerakta a capitoliumi templom alapfalait; megteremtette a Palatinus és Aventinus között a circus maximust látványosságok és játékok számára. Szintúgy ennek a nagy építőnek tulajdonítják a cloaca maximát, az óriás csatornát, mely még ma is sokkal jobban bizonyítja Róma régi népének hatalmát és nagyságát, mint hagyományos története. Tarquiniusról a nép mint harczias fejedelemről és ügyes kormányzóról emlékezett meg. A hagyomány szerint Rómában ő tartott először diadalünnepet, ő vette át az etruszkoktól az aranynyal diszített köpenyt és a négy fehér lótól vont diadalkocsit, melyen később sok hadvezérük vonult föl a capitoliumi dombra. Kétségkívül etruszk szokások átvétele nyilatkozik egyéb külsőségekben is; ilyenek a harczi öltözetek, a tisztviselők széles biborszegélyű köpenye (praetexta), talán maga a polgári toga is. Etruriából került a sella curulis, a lictorok, a vesszőcsomók (fasces).


A Tiberisbe torkolló cloaca maxima. Fölötte az ú. n. kerek Vesta-templom.


Servius falának maradványai.

Tarquinius Priscust hosszú, majdnem negyven évi uralkodása után Ancus fiai megölették (u. c. 176, Kr. e. 578), de bosszúállásuknak nem látták hasznát. Tanaquil bezáratta a királyi palota kapuit s kihirdette a népnek, hogy a király nem halt meg, csak megsebesült. Mikor pedig a gyilkosságot tovább nem titkolhatta, vejét, Servius Tulliust, mint a senatus választottját ültette a trónra, a nélkül, hogy népgyűlést hívott volna össze. A római legenda Serviusról nevének megfelelőleg (servus = szolga), azt mesélte, hogy rabszolgának a fia volt, a feje körül lebegő tűz csodaszerűsége tette a király neveltjévé, később pedig jelleme és tehetsége a királyi ház tagjává emelte. Etruszk hagyományok azonban a magukénak követelik Serviust, s azt regélik, hogy egy etruriai népcsoport Caeles Vibenna vezérlete alatt Róma szövetségese gyanánt Rómába költözött, a vezérről nevezett Caelius hegyen telepedett le, s legkiválóbb társukat, Mastarnát, ez időtől fogva Serviusnak hívták. Neve a római történetben főleg a politikai alkotmányhoz fűződik, melyet a hagyomány neki tulajdonít (l. a következő fejezetet); de mint nagy építő is élt a nép emlékezetében. Servius annyira kiterjesztette a város határait, hogy azok a köztársaság egész ideje alatt elég nagyoknak bizonyultak. Nyolcz kilometer hosszú fallal vette körül a hét halom erődítményeit és különálló épületcsoportjait; igy egyesítette a Palatinust, Aventinust, Capitolinust, Caeliust, valamint a dombláncz keleti részét, a Quirinalist, Viminalist és Esquilinust. Az így megnagyobbított várost négy negyedre (Palatina, Suburana, Collina, Esquilina), s a városi lakosságot is megfelelő négy tribusra osztotta föl. A római szántóföld más huszonhat tribus-területet foglalt el. A lakosokat azután vagyonbecslés alapján osztályokba és centuriákba sorozta, miáltal a város szervezete aristokratikus és katonai lett. Servius nagyobbrészt békésen uralkodott; ha háborút indított és földet foglalt, ezt többnyire a szegényebb osztályok között osztotta föl. Ezzel azonban a patriciusokat maga ellen ingerelte s összeesküvés áldozata lett, melyet azok titokban támogattak.


Castor templomának romjai a római Forumon.
Alapíttatott 485-ben Kr. e. építtette Tiberius császár.


Servius falának maradványai.

A meseszálak összezavarodnak, midőn azt regélik, hogy Servius Tarquiniusnak fiaihoz vagy unokáihoz adta nőül két leányát. A nagyravágyó Tullia a szelid Arunsnak lett felesége, viszont szerény nőtestvére a büszke és kegyetlen Luciushoz ment nőül. Tullia azonban férjét és nőtestvérét eltette láb alól, hogy rokonlelkű sógorának lehessen a felesége. Servius aggodalmában le akart mondani a trónról s a nép kezébe akarta letenni a hatalmat. Lucius azonban fellázította a gazdag nemeseket; majd a tanácsházban az öreg királyra rohant s ledobta a lépcsőkön; a forumon kocsikázó Tullia pedig áthajtotta lovait atyja testén. A senatus belenyugodott a történtekbe, s így a gyilkos ragadta magához a királyi hatalmat. De a nép meggyászolta pártfogójának halálát, s e borzasztó nappal kezdődik a küzdelmek hosszú sora a versengő pártok között. Az útnak, mely Tullia gyalázatos tettének színhelye volt, ez időtől fogva Vicus Sceleratus (= bűnös utcza) nevet adtak; de a népfelség meggyilkolásáért csak akkor lakolt méltán a senatus, mikor Julius Caesar Pharsalosnál végleg összetiporta hatalmát s korlátlanabb ura lett, mint egy király.


Servius falának romja az Aventinuson.

A római legenda köre tágulni kezd. Ha Serviust alaptalanul tekintették kényúrnak, az ifjabb Tarquiniusban valódi zsarnok jutott a trónra (u. c. 220, Kr. e. 534). A valódi zsarnokság minden vonása megvan benne: fondorkodása pártokra szakítja a senatust, s az egyiknek támogatásával uralkodik a másikon; a római családokat megveti s tekintélyét idegen kényurakkal kötött rokonság útján biztosítja; erejében elbizakodva, alattvalóinak tetteit rangkülönbség nélkül szigorúan vizsgálgatja, s királyi szeszélye szerint bünteti, öldösi vagy elüldözi őket. Ép oly hatalmas fosztogató volt künn, mint otthon. Róma eddig csak egyenrangú tagja volt negyvenhét latin város szövetségének, mely Jupiter Latiaris közös ünnepére összegyült az albai hegyen; az ő uralma alatt Róma valamennyinek feje és ura lett. Győzelmesen forgatta fegyverét a hernicusok és volscusok között, a kiket területük egy részétől megfosztott, s közöttük katonai őrállomásokat helyezett el. Circeii és Signia (Segni), hová római és latin polgárokat telepített át otthonukból, voltak a gyarmatosított községek hosszú sorának első példái, melyekkel Róma biztosította hódításait és gazdagította népét.

Az ifjabb Tarquinius is nagy építő volt; Etruriából hozatott mestereket, munkásokat pedig a volscus és latin háborúk foglyai szolgáltattak. Befejezte a cloaca maximát és a capitoliumi templomot. E hatalmas épület pinczéjében tartották zár alatt a jóskönyveket, melyeket a cumaei Sibylla ajánlott fel Róma királyának. Az ihletett jósnő szavai szerint a városnak, sőt talán a világnak sorsa volt bennök megírva, s a kilencz könyvért értéköknek megfelelő összeget követelt. Tarquinius sokallta az árt; Sibylla eltávozott, s három könyvet tűzbe dobván, a megmaradt hatot ismét ugyanezért az árért kinálta. A király természetesen drágállotta, mire a Sibylla ujra elégetett három könyvet, s az utolsó három könyvért is annyit kért, mint előbb. Ekkor végre Tarquinius megadta az összeget, s a háromszoros árú könyveket ezentúl a római állam legszentebb kincsei gyanánt őrizték. A legnagyobb válságok között időről-időre ünnepiesen fölnyitották; a nagy tisztviselő, a kire őrizetük bízva volt, jóslatot kért belőlük, s többször vált így a papok és nemesek kezében a kormányzás fontos eszközévé. E Sibylla-könyvek jelzik a görög szellem hatásának kezdetét Rómára.

Tarquinius Superbus mondája mindinkább regeszerűvé válik. Rossz előjelek és csodák megfélemlítik, s ezért fiait jóslatért Delphoiba küldi, hogy tudakolják ki családja sorsát. Kiséretükben volt a király unokaöcscse, Lucius Junius Brutus is, ki kegyetlen nagybátyjának gyanus terveit kijátszandó, butának tettette magát. «Ki lesz közülük – kérdék Delphoiban a királyfiak – a hatalom örököse?» S a jóslat azt felelé: «A ki legelőször csókolja meg anyját». Haza érkezvén, versengve hatoltak a nők lakosztályába; de Brutus, mintha véletlenül történt volna, megbotlott, s az emberiség közös anyját, a földet csókolta meg.

Tarquinius ezután Ardeát, a rutulusok fővárosát vette ostrom alá. Az erős falak sokáig ellenálltak a római haderőnek, s a királyi családbeli ifjak tétlenül vesztegeltek a táborban. Idejüket szórakozva és mulatozva töltötték, s egy ilyen mulatság közben a fölött vitatkoztak, kinek van közülük a legjobb felesége. Bortól fölhevülve lóra ültek s éjjel fölkeresték otthonukat, hogy személyesen győződjenek meg, mivel töltik a nők az időt. S ime, az úri nők ép úgy szórakoztak és mulatoztak, mint uraik. Csak Lucretiát, Tarquinius Collatinus nejét, valamennyiök között a legszebb és legokosabb asszonyt, találták szolgálói között, a mint velök font. Az elismerés jutalmát neki itélték, s az ifjak gyorsan visszalovagoltak őrállomásaikhoz. De Sextus, a király fia, nem sokára visszaosont; az erényes úrnőnél a férj rokonsága és barátsága alapján szives vendéglátásban részesült, s éjjel Lucretia hálószobájába hatolt. A megrémült asszonyt azzal fenyegette, hogy kikürtöli becstelenségét, s állításának bebizonyítására egy megölt rabszolgának holttestét fekteti mellé, ha nem tűri el ölelését. Sextus távoztával Lucretia kétségbeesésében férjéért, Collatinusért, s atyjáért, Lucretiusért küldött. Mikor ezek Brutus és Volumnius társaságában megjöttek, bevallotta kényszerű gyalázatát s szemük láttára szivébe szúrta tőrét. A gyászba borult férfiak megesküdtek, hogy bosszút állnak a bűnösön s gyűlölt rokonságán; Brutus pedig ledobván a butaság mezét, élükre állott. Lucretia holttestét a római forumra vitték, s Brutus a véres tőrrel kezében megeskette a népet, hogy fellázad a zsarnok ellen. Nyomban elhatározták, hogy a királyi családot megfosztják a tróntól és száműzik a városból (u. c. 245, Kr. e. 509). Midőn Tarquinius e hírre seregével Ardeából Rómába sietett, a kapukat zárva találta, s Etruriába kényszerült vonulni, a hol Caereben (Cerveteri) talált menedéket.


Római lictorok. Marcus Aurelius római diadalívének dombormű-részlete.

A hagyomány szerint ekkor Etruria és Róma közt nagy ellenségeskedés fejlődött ki a Tarquiniusok bukása miatt. Veii és az ősi fészek, Tarquinii, segítséget igértek a száműzött királynak. Követek jelentek meg Rómában, hogy visszatérése vagy legalább vagyonának kiadása érdekében alkudozzanak. Midőn törekvésük kudarczot vallott, néhány fiatal patriciussal összeesküvést szőttek Tarquinius visszahelyezése végett. Tervüket egy Vindicius nevű rabszolga elárulta, s a bűnösök névsorában magának Brutusnak két fia is előfordult. A népszabadító birói székében törvényt lát fölöttük; itélete szerint a lictor bárdja vágja le fejüket. Kérlelhetetlen határozatát személyes jelenlétében hajtatja végre, a zsarnok birtokát pedig szétosztatja. De a mezőt, mely a város északnyugati határában a Tiberis mellett terült el, Marsnak szentelték, s ez lett a rómaiak hires gyülekező helye (campus Martius) a hadgyakorlatok számára. Az ép fejledező vetést learatták és a folyóba dobták; halmaza fölött a folyó iszapja lassanként meggyült, s a később Aesculapius istennek szentelt szigetté alakult. E közben az ellenség a városhoz közeledett, de Róma legiói eléje mentek. Brutus és Tarquinius egyik fia, Aruns, egymás ellen rohantak s egymás kezétől estek el. A vezérek példáját követték katonáik is; ember ember ellen küzdött, s a háború koczkája nem dőlt el e napon. De mikor a két haderő éjszakára visszavonult, szózat hallatszott Arsia erdejéből, mely tudtul adta, hogy «Róma egy katonával kevesebbet vesztett, mint Etruria». S ez elég volt arra, hogy az etruszkok megrémülve visszavonuljanak. Valerius a győztes hadsereg élén visszatért Rómába s ő tartotta a hős Brutus fölött a halotti beszédet. Róma asszonyai egy évig gyászolták megszabadítójukat, a nép pedig szobrot emelt neki a Capitoliumon.

Hogy a regifugiumnak, vagyis a királyok számüzetésének mondáját befejezzük, megemlékezünk az etruszkok szívós törekvéséről, hogy rokonukat trónjára visszahelyezzék. Kisérleteik azonban csak Róma dicsőségét emelték, s az önfeláldozás példái magasztossá tették a római szabadság ügyét. Hiába hatolt Porsenna, Clusium (Chiusi) királya, a Tiberis hídjáig, győzelmét meghiusította Horatius Cocles hősi bátorsága. Egymaga állott ellen a királynak, míg a rómaiak lebonthatták háta mögött a hidat, azután teljes fegyverzetben ugrott a Tiberisbe s ő is hozzájuk csatlakozott. Másik tervét a hősszellemű Cloelia hiusította meg, ki kezesként tartózkodott táborában, s megszökve lóháton uszott át a ragadó folyón. Nagyon megdöbbentette végül háromszáz római ifjú összeesküvése, kik közül először Mucius Scaevola hatolt be táborába, hogy megölje. Mikor fogságba került s Porsenna elé vezették, balkezét a tűzbe tartotta, megmutatandó, hogy semmiféle kínzás sem csikarhat ki belőle vallomást. Mindazáltal a végeredményre vonatkozólag ingatag a hagyomány. Egyik alakja azt beszéli, hogy a rómaiak a betörő hadsereget diadalmasan visszaverték; a másik, melynek a legkiválóbb római irók is hitelt adnak, megengedi, hogy Porsenna elfoglalta a várost, de megcsodálva védőinek hősiségét, visszavonult.

Tarquinius azonban még akkor sem nyugodott, mikor leghatalmasabb pártfogója cserben hagyta. Latiumi szövetségesek élén megujította támadását (u. c. 258, Kr. e. 496). Alba közelében, a Regillus tó mellett vívták a döntő csatát, s a válságos pillanatban Valerius templomot igért Castornak és Polluxnak. Erre a római hadsereg élén két kiváló szépségű és hatalmas termetű ifjú jelent meg fehér lovon, s megszalasztotta az ellenséget. Míg a győzők az ellenség üldözésével voltak elfoglalva, ugyanezek az isteni hősök hirtelen megjelentek a római forumon, megmosták a Juturna forrásában fegyverzetüket, s a győzelmet hirül adván, egyszerre eltüntek. Emléküket őrizte a forumon Castor temploma. A két hadsereg vezérei összemérték egymással kardjukat; a rómaiak közül elesett Valerius, Herminius és Aebutius, az ellennél Mamilius, Alba dictatora, s Titus, Tarquiniusnak utolsó fia (mert Sextus már előbb erőszakos halált szenvedett). Tarquinius Superbus megmenekült ugyan utolsó csatájából, de minden támogatás híján nyomorult öregségben halt meg a cumaei zsarnok, Aristodemos udvarában; családja pedig Caerébe költözött, hol a nemzetség sírboltja mai napig fenmaradt (az u. n. Tarchna-család sírkamrája).


Etruszk sírkamra Caerében.


Caerei sírkamra.

A római királyok történetének e híres hagyománya, melynél Ranke szavai szerint magasztosabb és tartalmasabb monda nem fordul elő a népek történetében, annyira tele van mesés és költői vonásokkal, hogy lehetetlen belőlük a történeti igazságot kiválasztani. Az is kétségtelen, hogy a római intézmények eredetének kitüntetése végett sok szálat később szőttek bele. Romulusnak tulajdonították a senatus, a curiák és a hadsereg megalapítását, Numának a vallás és istentisztelet rendezését. Mindkettő inkább isteni, mint emberi alak; Tullus Hostilius és Ancus Marcius pedig az első két király halvány mása gyanánt tünik fel a hagyományban. Sokkal inkább jellemzik történeti vonások az etruszk eredetű királyokat, s rájuk vonatkozólag a tudósok merész hypothesiseket koczkáztattak. Sokan azt hiszik, hogy a Tarquiniusok és Servius uralma nem jelez mást, mint hogy az etruszkok lettek Róma urai, s hogy a nép a hódítók elűzésével együtt a királyi uralomtól is megszabadult.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.