Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Az első pun háború

2009.05.05

Az első pún háború.

A nyugati világ birtokáért több mint száz évig tartó küzdelem tört ki a rómaiak és a carthagóiak között. Carthago idáig kevés akadályra talált, hogy hatalmát nyugatra mindinkább kiterjeszsze; a népek szinte ellenállhatatlannak tekintették. Az emberi faj leggazdagabb, legmíveltebb és erkölcsileg legfejlettebb népeinek jövendő sorsa függött azon küzdelem végétől, mely most kitörőben volt, mely tehát ebből a szempontból, valamint lefolyásának több részleténél fogva, az emberiség történetének egyik legérdekesebb része.

Carthago a kelet nagy kereskedelmi emporiumának, Tyrusnak gyermeke; phoeniciai gyarmatosok alapították, kik kétségkívül ép oly politikai és vallási hagyományokat ápoltak, mint a syrus faj, a melyből eredtek. Alapítása nagyon régi korba esik. Dido történetét Vergilius költészete megható keretbe foglalja, s aligha követett el anachronismust, midőn háromszáz évvel régebbre teszi a város eredetét Rómáénál, mert Carthago sokkal régibb város, mint Róma. A kapcsolat közte és anyavárosa között sohasem volt benső s később minden politikai jelentőségét elvesztette. A hagyomány szerint ugyanis Xerxes a tyrusi hajókhoz Carthagótól is kivánt támogatást, de a carthagóiak nem sokat törődtek parancsával. Különben az északafrikai partvidéket végig szegélyező tyrusi gyarmatok közül Carthago csak egy telep volt, a legifjabb, s ezek közül egy sem látta szükségesnek, hogy versengve fogjanak fegyvert anyavárosukkal, melyről már majdnem megfeledkeztek.

Carthago ennélfogva teljesen független állam gyanánt szerepelt, melyet nem fűzött semmiféle kapocs a kelethez. Teljesen önálló hatalmat alapított, melynek mindentől elütő jelleme volt. Politikai tehetségével sikerült a Kr. e. ötödik században jobbról és balról, a görög Kyrenétől az Atlanti-óczeánig, nagy földterületet közvetlen fönhatósága alá vonnia, szintúgy befelé Afrikában is, a mennyire a föld megmunkálásra alkalmasnak látszott. De gazdagságának főforrása kereskedelmi szelleme volt, mely őt a Földközi-tenger partjának majdnem minden kereskedő helyével összeköttetésbe hozta. Politikája arra irányult, hogy egy néppel se jusson összeütközésbe; a görögökhöz, phoeniciaiakhoz, egyiptomiakhoz őt tisztán kereskedelmi viszony fűzte; a rómaiakkal kötött kereskedelmi szerződései a politikai benemavatkozás elvén alapultak. Most Sicilia partjainak gazdagsága és gyengesége csábította, hogy idegen területet csatoljon birodalmához.


Carthago kikötője.

A carthagóiak Afrika északi partjain, Hispania, Sardinia és Corsica tengermellékén kereskedelmi emporiumokat alapítottak. Sűrű összeköttetésben állottak Massilia (Marseille) phokaiai lakosságával és Gallia Transalpina népeivel. Ők művelték Ilva (Elba) szigetének vasbányáit, a Baleari szigetek ezüstbányáit, Hispania aranybányáit. Hajóik Britanniába mentek ónért, a frizek és cimberek vidékéről hoztak borostyánt. A hol szükséges volt, ott várakat alapítottak és őrséggel látták el. Katonáikat afrikai mórokból és libyaiakból, Hispaniából, Galliából, Hellasból, sőt itáliai népekből is toborozták. Minden sereget saját aristokratiájából választott tisztek gyakoroltak be. A katonát felesége és gyermekei is követték állomása helyére; ha pedig idegen földre vonult, Carhago mindig kezesekül tekintette családját. A carthagói köztársaság erős szervezetében is nagy erő rejlett. Az állam alkotmánya erős hagyományokon alapult s kevés módosításon ment keresztül. Régi oligarchia tartotta kezében a hatalmat, melynek alapjai századokon át rendületleneknek bizonyultak.

Róma és Carthago már rég féltékeny szemmel néztek egymásra. Pyrrhos támadása Róma ellen fölbátorította a carthagóiakat. De midőn Siciliát szorongatni kezdték, Pyrrhos ebben jó ürügyet látott, hogy a szárazföldről a szigetre szállítsa hadait s a siciliaiak védőjéül lépjen föl a carthagóiak ellen. A küzdelemben azonban kudarczot vallott s a görög városok védelmét abbanhagyta. De Carthago nagyravágyása nyilvánvaló lett, s Róma, régi politikájához hiven, védelmébe vette Carthago ellenségeit.

E korszaktól kezdve már hitelt érdemlő történetírók adják elő az eseményeket. A legfőbb tekintély, Polybios, a háború kitörése után hatvan évvel (Kr. e. 204) született, s mint Aemilius Paullus meg az ifjabb Scipio barátjának bő alkalma volt a főbb szereplőkkel személyesen érintkezni. Azonkívül művelt görög iró volt, ki a történetírás módszerét ismerte, hozzászokott kikeresni és megbírálni az adatokat, melyeken elbeszélése alapul. Ha kevéssé lát is a vázolt jellemek lelkébe, s nem érti is át egészen az idők szellemét, legalább őszinte és elfogulatlan, s a mit saját élményeiből közöl, azt ténynek fogadhatjuk el.

Róma régibb történetét először görög emberek irták meg, mint a peparethosi Diokles, Timaios és Hieronymos. Már Aristoteleshez is eljutott a fejlődő köztársaság híre, s ő megjegyezte Rómának a gallusoktól szenvedett pusztulását. Többen akkor kezdenek iránta érdeklődni, midőn közvetlen érintkezésbe jut Epirus fejedelmeivel, Alexandrossal és Pyrrhossal. Az első görög írók természetesen Nagy-Görögország gyarmataihoz fordultak felvilágosításért, ezek pedig csak szállongó hagyományokat közölhettek, melyek az előbbi században terjedtek el Neapolisig és Tarentumig, inkább felczifrázva a szóbeszéd, mint igazolva azon gyér bizonyítékok által, melyek még Rómában meglehettek. Ezek az első történetírók nagy súlyt fektettek azon mondákra, melyek Rómát Görögországgal kapcsolatba hozták. Ilyenek Evander és Aeneas története, Delphoi jóslatai és az athéni alkotmány fontos szerepe, melyeknek a következő kutatók kelleténél nagyobb hitelt adtak. Valószinűleg ez idegen írók művei keltették föl a versengés kedvét az első római krónikásokban, mint Quintus Fabius Pictorban és Cincius Alimentusban, kik Róma fenállásának hatodik századában kezdték szerkeszteni, szintén görög nyelven, a város történetét. Minden jel arra vall, hogy a történeti irodalomnak sem Rómában, sem más nyugati nemzet körében nincs önálló fejlődése, még a nagy műveltségű etruszkoknál sem, kik, úgy látszik, teljesen elhanyagolták történetüket. De midőn a rómaiak utánzó szelleme a történetirásig hatolt, más forrásokhoz is férhettek, mint előttük a görögök, s összevegyíthették rosszúl értesült előzőik koholmányait s a maguk hagyományait azokkal a sovány krónikákkal és töredékes emlékekkel, melyek még fönmaradtak. A római papok már nagyon régi kortól fogva följegyezték az eseményeket, melyekben hivatásszerűleg maguk is szerepeltek, akár omenek, akár más, vallásos jelentőséggel biró természeti tünemények megfigyelésével. Lajstromaikban (fasti) régtől fogva föl voltak jegyezve a főtisztviselők nevei, s föltehetjük, hogy imitt-amott politikai eseményeket is megemlítettek ez évkönyvekben. Azonkívül bizonyos, hogy a nagy családok külön is följegyezték kiváló tagjaik hőstetteit, s őseiket időről-időre házi ünnepekkel és dicsőitő halotti beszédekkel tisztelték meg. Legrégibb történetükben sok a költői és regényes vonás; több népies hagyományuk talán költői alakban is élt ajkukon. De Niebuhr felfogása, melyet kritikai iskolája oly gyorsan elfogadott, hogy ezek a régi történetek elveszett balladákon és epikus dalokon alapulnak, már elavultnak tekinthető. Több ily hagyománynak kétségkívül igaz a magva, csakhogy a képzelet nagyította s egyiket patricius, másikat plebeius szinezettel látta el. Viszont sok mondának valószinűleg az volt szülő oka, hogy velök törvények és alkotmányos intézkedések eredetét magyarázzák. A régi eseményeket föntartó szájhagyomány ingadozó, s az irott történet csekély emlékeit a gallus pusztítás alkalmával a tűzvész tette tönkre. A rómaiak ugyan azt állították, hogy a város elfoglalásakor legalább a Capitolium sértetlen maradt, de jogunk van hinni, hogy a várossal együtt a vár is a támadók kezére került. A régebbi feljegyzések közül nagyon kevés maradt fönn, s kétes, vajjon az a két vagy három emlék, melyeket Polybios és Plinius a maguk korában hiteleseknek tartottak, valóban eredetiek voltak-e. Nagyon hihető, hogy e korszaktól kezdve rendszeresen gyártották a régibb időkre vonatkozó történeti emlékezéseket, s ezekből a hagyományokon alapuló gyártmányokból meríthették Róma első krónikásai – görögök és rómaiak egyaránt – adataik nagy részét. Az első krónikásoknak bizonyára voltak adataik, csak nem tudták helyesen földolgozni; legalább Pyrrhos koráig számos nyilvánvaló hamisítás történt. A hatodik század kezdetétől (Kr. e. 254) azonban feltehetjük, hogy a történetírók friss emlékezettel jegyezték föl az eseményeket s nem követtek el nagyobb tárgyi hibákat.

Már Pyrrhos észrevette a Róma és Carthago közt meginduló küzdelmet, s midőn Sicilia partjait odahagyta, hogy utolsó csatáját vívja Itáliában, környezetéhez fordulva felkiáltott: «Milyen csatateret hagyok itt a rómaiak és carthagóiak számára!» Siciliát, melynek keleti partja elárulja, hogy hatalmas természeti erő – a régiek szerint Poseidon szigonya – szakította el Itáliától, sohasem sikerült huzamosabb ideig politikailag elválasztani a félszigettől, melylyel eredetileg összefüggött. Dél-Itália és Sicilia nagy városainak uralkodó lakossága egy népfajból származott, nem vonzódhattak tehát két teljesen elütő jellemű hatalomhoz; Róma pedig más okból sem tűrhette, hogy a púnok szilárdan megvessék lábukat Siciliában. Carthago hajóhada uralkodott a Földközi-tenger nyugati medenczéjén, sőt Dél-Itália partjain is, melyre féltékenyen vigyáztak a rómaiak; legújabb hódításukat sem tekinthették végleges birtokuknak mindaddig, míg a carthagóiak könnyen megtámadhatták azt siciliai telepeikről. Két hatalmas nép érdeke ütközött tehát össze Pyrrhos távozása után; mindkettő birtokába akarta keríteni a háromszögalakú szigetet. Azonban magán a szigeten is lakott két erős nép, mely nem védelmezhetvén meg függetlenségét, most választás előtt állott, hogy kit fogadjon el urának. Maguk a benszülött siciliaiak, kik a sokféle népfaj között a lakosság utolsó rétegét alkották, nem jöttek számításba. De századokon át a görögök hatalma volt Siciliában az uralkodó, s bár régi erejében nagyon megfogyatkozott, még mindig föntartotta uralmát a legnagyobb városokban és a három tengerpart kikötő állomásain. Messana (Messina), Katana (Catania), Syrakusai, Egesta a legvirágzóbb görög gyarmatok voltak. Egymás mellett függetlenül éltek ugyan, de szülőföldjük városainak mintájára laza szövetségben állottak egymással, mely elégséges volt ugyan belső zavarok elnyomására, de gyöngének bizonyult szervezett lázadás vagy külső támadás ellen. A carthagóiak régóta aláaknázták a görögök hatalmát; midőn pedig ezek Pyrrhos segítségéhez folyamodtak, a rómaiak is alapot találtak a beavatkozásra.

A görögökön kívül itáliaiak is voltak Siciliában. Kalandorcsapatok, melyek a félsziget hosszú háborúiban állandóan viaskodó nagy zsoldos hadtestektől elváltak, megtámadták Sicilia tengerpartjának erős várait, s régi birtokosait kiüzéssel vagy szolgasággal fenyegették. Így a Marsnak oszk nyelvű alakja után elnevezett mamertinusok, Bruttium vidékéről, ostrom alá vették Messanát, Sicilia egyik jelentékenyebb városát, mely a Calabriával való kereskedelemnek kikötő telepe volt. A rómaiak nemrég vertek le és pusztítottak el egy ilyen kalandorcsapatot, mely az átellenes oldalon Rhegiumot akarta hatalmába keríteni; most a mamertinusok kértek segítséget, minthogy Hieron szorította őket. Hivatkoztak itáliai közös eredetükre és, mint szárazföldi lakosok, közös érdekeikre. De a senatus nem helyeselhetett egyszerre oly feltünő következetlen politikát, s a kérdést a népgyűlés elé terelte. A tribunusok nem léptek közbe. A tribusok új clienseik kivánságaihoz hajoltak, s a senatus, talán nem akarata ellenére, engedett. Róma nagyon jól tudta, hogy Messana a sziget legalkalmasabb pontja, hova seregét a szárazföldről átszállítva, megtámadhatja s esetleg elfoglalhatja egész Siciliát. A Kr. e. 264. év (u. c. 490) consulai, Appius Claudius Caudex és Marcus Fulvius Flaccus, buzgó vezetői voltak a vállalatnak, s a senatus határozata szerint gyorsan át kellett szállítani egy sereget a tengerszoroson a mamertinusok támogatására, kiket Hieron, Syrakusai királya, a carthagói csapatokkal egyesülten elűzni készült.

Gaius Claudius, katonai tribunus, éjjel átkelt a szigetre, s biztosította az ostromló hadat Róma támogatásáról. De Syrakusai vagy a carthagóiak hajóhada nagyobb sereg előtt elzárta az átkelést. A rómaiak elmulasztottak tengeri haderőt szervezni, s az ellenség hajóival szemben nem volt erejük a katonák átszállítására. Dél-Itáliában görög alattvalóiktól összegyüjtöttek egynéhány hajót; de első kisérletük nem sikerült s veszteséget is szenvedtek. Hanno, a carthagóiak vezére, kegyesen elbocsátotta az elfogott rómaiakat és tárgyalni akart vezéreikkel; midőn azonban követét visszautasították, megfogadta, hogy «annyira sem engedi őket a tengerbe, a mennyire kézmosáshoz szükséges». De a kedvező tengeráram a rómaiakat átvitte Siciliába. Viszont a mamertinusok egy részének árulása révén Messana vára Hanno hatalmába került, ki leszállott a várból, hogy a tribunussal az egyesség pontjairól alkudozzék. Az értekezlet alatt Claudius merészen fogságba ejtette, s Hanno kénytelen volt szabadságáért a várat átszolgáltatni. A városba római katonaság vonult be, s ez időtől fogva Messana Róma birtoka lett. A carthagóiak azonban fellázadtak vezérük ellen, s őt keresztre feszítvén, Hieronnal együtt ostrom alá fogták a várost. Bosszúból leölték a táborukban szolgáló mamertinus és más itáliai zsoldosokat, hogy ne legyenek újra árulóik; de nem tudták megakadályozni, hogy nagyobb római hadsereg ne jőjjön a város megvédésére, s így Róma olyan kikötőt szerzett magának, hová mindig átszállíthatta legióit. Ez időtől fogva a köztársaságot kitartásán kívül rendes hadi szerencséje is támogatta, s végre az egész sziget urául küzdötte föl magát.

Az ostromlók egyesült seregét a rómaiak két csatában megverték. Hieron Syrakusaiba vonult vissza, a carthagóiak pedig Afrika partjain kerestek menedéket. A consulok 35.000 katonával a következő évben is Siciliában maradtak, a hol nagyon sok kisebb-nagyobb várost hódítottak meg. Hieron rendkívüli sikerük láttára elveszté bátorságát, elbocsátotta foglyait és felajánlotta szövetségét. A rómaiak elismerték Syrakusai és a szomszéd helységek királyának, s ezért évi 100 talentumnyi adót kaptak tőle. Hieron így birtokának hosszú békét biztosított, melyet udvari költője, Theokritos, csinos versekben magasztalt. A rómaiak elkerülve a sziget e szerencsés zugolyát, mely nyugalmát ily könnyen megvásárolta, tovább folytatták a háborút Carthago ellen. Egyik legtekintélyesebb birtokát, Agrigentumot (görög neve Akragas, ma Girgenti) vették ostrom alá (Kr. e. 262, u. c. 492), s hosszadalmas megvívásának ideje alatt Syrakusai ura híven teljesítette szövetséges kötelességeit. A carthagóiakat a pénzhiány nagy zavarba hozta, nehezen tudták fizetni zsoldosaikat, kik hangosan követelték bérüket. Egy alkalommal el is vezettek 4000 gallust egy leshelyhez, hol az ő biztatásukra várták őket a rómaiak, s még örültek, hogy megszabadultak e katonáktól, kiket sem komoly küzdelembe vezetni, sem fegyvereiktől megfosztani nem mertek. A rómaiak büszkén emlegették, hogy bár a legionariusok zsoldjával ők is hátralékban voltak, de katonáik hazájukért harczoltak – bizonyára a bőséges zsákmány reményében is – és mindig hívek maradtak zászlóikhoz. A háború harmadik évében Carthagónak már csak egynéhány tengeri állomása maradt a szigeten; viszont a tengeren ő volt az úr s kegyetlenül pusztította Itália partjait; módjában volt a római hadsereget elvágni hazájától és minden szállítmányt elfogni.

De némi homály van itt. A rómaiak állítása szerint a köztársaság már húsz vagy harmincz évvel ezelőtt szükségesnek látta rendszeres tengeri hajóhad szervezését, s most az adatok szerint nemcsak nem voltak ily hajóik kikötőikben, hanem még építésükhöz sem értettek. A fenhatóságuk alatt álló görög városok nem voltak hadihajók építésében járatosak. Csak midőn a tenger egy carthagói ötsorevezőst (quinqueremis) vetett ki Latium partjaira, kaptak a rómaiak mintát, mely szerint dolgozhattak. S ekkor valóban csoda történt; az erélyes köztársaság rövid két hónap alatt levágott erdőket, fölépített és vízre bocsátott száz rendkívül nagy és szilárd hadi gályát. Sőt mi több, a hajók építése alatt gyorsan katonákat toboroztak az itáliai városokban, fölfegyverezték Róma proletariatusát, a legszegényebb néposztályt; a katonák a szárazföldön ültek a padokra, úgy tanulták meg az evezőt forgatni. De e gyorsan összeszedett csapatok nem igen boldogulhattak Carthago edzett tengerészeivel szemben. Nem is arra tanították hát őket, hogy rendszeres tengeri küzdelem módjára bekerítsék és a hajóorrokkal támadják meg az ellent, hanem hogy várják be rohamát s igyekezzenek oldalt kerülni, vessenek erős gerendákat fedélzetükre s ezeket hidakul használva rohanjanak rájuk. Így történt, hogy midőn Mylae mellett első nagy tengeri csatájukat vívták Kr. e. 260-ban (u. c. 494), a carthagóiak zavarba jöttek és vereséget szenvedtek. Hajóhaduk egyik fele Sardiniába menekült, a másik sok katonával együtt elpusztult, sokan fogságba kerültek. A vezéreket a szárazon saját zsoldosaik keresztre feszítették, így álltak bosszút személyes bántalmaikért.

E diadal bizalmat öntött a római nép lelkébe s azon sejtelmet keltette bennök, hogy a jövőben e téren is elsők lehetnek. Ezentúl sohasem irtóztak attól, hogy a carthagóiakkal tengeren összeütközzenek. De azért nem mindig győztek; sikereikért talán ép annyi vereséget is szenvedtek. A hadi szerencse a tengeren majdnem teljes egyensúlyt tartott közöttük. De most a rómaiak öröme nem ismert határt. Gaius Duiliusnak, a vezérnek, triumphust szavaztak, tiszteletére hajóorrokkal diszített márványoszlopot (columna rostrata) emeltek a forumon,11 s szolgákat bocsátottak rendelkezésére, kik fáklyát vigyenek előtte, ha éjjel megy keresztül a városon. E pillanatban teljes volt a győzelem, a rómaiak még arra is elég erősnek tartották hadseregüket, hogy kétfelé oszszák. Az egyik rész hajókon üldözőbe vette a carthagóiakat, hogy tengeri erejüket megsemmisítse és megkezdje Sardinia és Corsica meghódítását, a másik pedig partra szállott Siciliában s ott folytatta a háborút. Ezeket az ellenség egy hegyszorosban bekerítette; menekülésüket Calpurnius Flamma tribunus a maga és háromszáz vitéz katona elszánt halálán váltotta meg.


A columna rostrata császárkori utánzatának maradványa.

A háború Siciliában változó szerencsével folyt. A rómaiaknak sikerült Egestát az ostrom alól fölszabadítani; több más várost elfoglaltak, majd ismét elvesztettek. A carthagóiakat mindenütt elűzték az Itáliához közelebb eső helységekből; úgy hogy ezek a sziget nyugati részére vonultak, s erős őrséggel látták el Drepanumot (Trapani) és Lilybaeumot (Marsala), melyekkel legkönnyebben tarthatták fönn a közlekedést. Ezalatt a rómaiak megkezdték a nagy munkát, hogy uraivá legyenek a tengernek. A hagyomány szerint csodálatos haderőt szereltek föl, mely esetleg Carthago megtámadására is merészkedhetett. A hajóhad, mely Kr. e. 256-ban (u. c. 498) Marcus Atilius Regulus és Lucius Manlius Vulso consulok vezérlete alatt elhagyta Itália partjait, 330 hajóból állott, s 100.000 evezős meg 40.000 legionarius volt rajta. Ez óriási hadsereg Eknomos hegyfokánál, Agrigentum közelében, Sicilia déli partján találkozott egy még nagyobb és még jobban fölszerelt carthagói hajóhaddal. Ismét az afrikaiak vesztettek csatát, s majdnem száz hajójuk veszett oda; a többi visszamenekült hazájába, nyomában a rómaiakkal, kik szintén kiszállottak Afrikában. De nem vonultak rögtön Carthago ellen, hanem Clupeában (Kalîbia) ütöttek tábort. Egynéhány hónap alatt több tengerparti várost elfoglaltak, s biztosították maguknak a támogatás és a visszavonulás lehetőségét. A rómaiakat, úgy látszik, már maga a puszta gondolat is izgatta, hogy mesés szörnyekkel teli vidékre tették lábukat. Afrika képzeletükben sokáig borzalmas lényekkel elárasztott földterület volt. Regulus csak nehezen és a szigorú római fegyelemnek még tisztjeivel szemben is rideg alkalmazásával szoríthatta engedelmességre katonáit. A népies hagyomány mesélte azt is, hogy a betörő hadsereget a Bagradas (Medjerda) folyó partjánál nem a carthagóiak ereje tartotta föl, hanem egy száznegyven láb hosszú óriáskígyónak mérges lehellete.

A rómaiak mindamellett több ütközetben győztek, sok hadi fogoly és gazdag zsákmány került kezükbe. A senatus elbizakodva Regulus jelentéseitől, hogy a carthagóiak városuk falai közé vannak szorítva, megengedte, hogy Manlius a hadsereg felével visszatérjen. Másik részével sikerült Regulusnak elfoglalnia Tunest (Tunis), hol több ezer ellenséget megölt vagy fogságba ejtett, s így Carthago több szövetségesét elpártolásra birta. Diadala után kedvező békét köthetett volna az ellenséggel, de oly lealázó föltételeket szabott, hogy a púnok újra megpróbálták a hadi szerencsét. Carthago kétségbeesésében borzasztó emberáldozatokat mutatott be isteneinek, majd segítségül hívta a spártai Xanthippost, az ügyes és bátor hadvezért. A rómaiak legalább Xanthippos katonai lángeszének tulajdonították, hogy a csatában vereséget szenvedtek. Akármint történt is, Carthago meg volt mentve; az ellenséges hadsereg teljesen tönkre ment; csak 2000 római menekült vissza Clupeába, Regulus maga katonái nagy részével fogságba került (Kr. e. 255, u. c. 499). Xanthippos fényes jutalommal tért haza; de a rómaiak hitelt adtak a hírnek, hogy a carthagóiak féltékenységből, nehogy másoknak is hasonló szolgálatot tehessen, lyukas hajón küldték haza, mely az úton elmerült.

Más hírt is terjesztettek, melyet szívesen fogadott a római közvélemény, s melyet Horatius is megörökített egyik fenséges ódájában. E szerint a fogoly Regulust elküldték a carthagóiak Rómába, hogy alkudozásba bocsátkozzék a hadifoglyok kölcsönös kicserélése végett. De ő maga beszélte le honfitársait az ajánlat elfogadásáról, s szavához híven visszatért Carthagóba, bár jól tudta, hogy a kegyetlen púnok halálra fogják kínozni. E hagyománynak az alkudozások hiteles történetírójánál nem találni nyomára; másrészt a római írók is említenek a maguk részéről carthagói foglyokkal elkövetett hasonló embertelen tetteket, s nagy okunk van hinni, hogy Regulus legendája csak ellensúlyozni kívánja a római barbárság bizonyítékait.

Regulus kudarcza nagyon megrendítette a rómaiakat. Habár a nagy vereséget enyhítette később egynéhány diadalmas ütközet, s egy carthagói hajóhad is elpusztult Clupea vára előtt, mégis elhatározták, hogy odahagyják Afrika partjait. Visszavonulás közben kétszázhetven hajójuk tört darabokra Sicilia partjain Kamarina mellett, s a carthagóiak kiaknázták e baleset okozta előnyt. Szigorúan megbüntették alattvalóikat, kik saját földjükön merészkedtek ellenük föllázadni, s hozzáláttak, hogy ismét Siciliába tegyék át a háború színhelyét. Mielőtt a rómaiak új veszteségük gyalázatát kiheverték volna, a carthagóiak új hajóhadat építettek, melyben erős hadsereget és száznegyven elefántot helyeztek el. E haderővel megtámadták s csakhamar visszahódították Agrigentumot. De a senatus sem pihent; a rómaiak három hónap alatt kétszázhúsz hadi gályát építettek, s a consulok ismét átszállították legióikat Siciliába, hol Panormos (Palermo) kikötőjében foglaltak állást. A következő évben átkeltek Afrika partjaira, bár csupán rablás és ijesztés czéljából; a vihar azonban ismét sok hajójukat elpusztította. A senatust újra csüggedés fogta el s elhatározta, hogy Róma hajóhada csak saját partjainak védelmére szorítkozzék. A Siciliában állomásozó legiók elhagyatottaknak érezték magukat; vezéreik nem akartak az ellenséggel nyilt mezőn összeütközni s váraikban vesztegeltek, hol a katonai fegyelmet nagyon nehezen tarthatták fönn. Egy ízben négyszáz lovagot kellett lefokozni, máskor egy tribunust végzett ki a lictorok bárdja. Hasdrubal, a carthagóiak vezére, e hírekre felbátorodott s megtámadta Panormosnál a hadsereget; de a rómaiak élén a kiváló Lucius Caecilius Metellus állott, ki az ellenséget a falakig engedvén, az elefántokat égő nyilaival felbőszítette, s midőn ezek zavarba hozták a carthagóiak hadsorait, teljes erejével oldalt támadta őket s fényes győzelmet aratott (Kr. e. 250, u. c. 504). A nagy zsákmány között száz elefánt volt, melyeket Metellus Rómába küldött, hol a nép a circusban rendezett vadászaton lenyilazta őket s így rájött, hogy Afrika szörnyei nem legyőzhetetlen ellenfelek.

A Panormosnál szenvedett nagy vereség arra ösztönözte a carthagóiakat, hogy békeajánlatot tegyenek, s ekkor küldték el Regulust, hogy a foglyok kicserélése érdekében alkudozzék. De Róma sorsukra bizta elfogott polgárait, mert a csere útján a carthagóiak ifjabb és használhatóbb katonákat kaptak volna vissza. Mindazáltal egyik fél sem volt elég erős a háború erélyes folytatására, s a carthagóiak Sicilia nyugati partján vonultak meg váraikban. A 250. év őszén a rómaiak Lilybaeumot szárazon és vizen bekerítették, de nem tudták megakadályozni, hogy az Afrikából jövő segítség a városba ne hatoljon. Himilco, a carthagóiak vezére, nagyon kitüntette magát a szárazföld védelmében, pedig zsoldosai árulást követtek el; ez a veszedelem mindig fenyegette hazáját. Minthogy a carthagói hajóhad a szomszéd drepanumi kikötőben vesztegelt, Publius Claudius Pulcher, a consul, meg akarta támadni. Megfigyelték az omeneket, de a szent tyúkok vonakodtak enni. «Itassátok meg!» kiáltott fel a consul, s a tengerbe fullasztva őket indult vállalatára. Honfitársai vallástalanságának büntetését látták a drepanumi csatában (Kr. e. 249, u. c. 505), melyben a római haderő szárazon és vizen keményen meglakolt. Ugyanekkor a másik consul, Lucius Junius Pullus vezérlete alatt álló hajóhadat a vihar tette tönkre Kamarina mellett. A senatus ismét lemondott a tengeri háborúról s visszahívta a consulokat, kik öngyilkossággal kerülték ki a bűnvizsgálatot.

A carthagóiak részéről Lilybaeum hős védője, Himilco mellett nevezetes szerepet játszott egy Hannibal, bár nem lett oly híres, mint nagy névrokona. Drepanumnál Adherbal volt a győztes, Carthalo pedig Dél-Itália tengerpartját pusztította. Mindezeknél nagyobb történeti alak azonban Hamilcar, ki honfitársai a «Barcas» (= villám) névvel tiszteltek meg. Nagyon jól értette, miként kell zsoldosai hűségét biztosítani; gazdag zsákmányt juttatott nekik Bruttium partjain (Kr. e. 246, u. c. 508), s rablóvágyukat kielégítvén, legalább egy időre biztosan számíthatott állhatatosságukra. Sikerült Panormos közelében, a Heirkte hegye (Monte Pellegrino) mellett állomást szerveznie, honnan biztonságban tudta ellenőrizni a rómaiak minden mozdulatát. A carthagóiak mindenütt erősebben megvetették lábukat, semhogy el lehetett volna őket kergetni, s hat éven át mind a két fél folyton szorította egymást, a nélkül, hogy nyilt csatára került volna a dolog. A rómaiak visszavonultak a tengertől; midőn tehát a carthagóiak látták, hogy hajóik szabadon czirkálhatnak a Földközi-tengeren, hadseregüket támogatás nélkül hagyták Siciliában, s ismét kereskedői vállalatokkal szaporították vagyonukat vagy kisebb hódításokkal növelték hatalmukat. Ekkor a senatus újra megsejtette az alkalmas időt; sietve kiadta a parancsot újabb hajóhad építésére. A kincstár üres volt, de a nép önkéntes adakozással előteremtette a szükséges összeget. A kétszáz gályából álló tengeri hadsereget gyorsan fölszerelték, s Gaius Lutatius Catulus consul a Kr. e. 242. év (u. c. 512) végén hamarább vezette Drepanumhoz, semmint a carthagóiak odaérhettek volna hajóikkal. A rómaiak elfoglalták a kikötőt és körülkerítették a várost, bár a carthagóiaknak idesiető száz hajója ezt megakadályozni iparkodott; azután nagy győzelmet arattak e hajóhadon 241 (u. c. 513) márcz. 10-én az Aegati szigeteknél, s így teljesen elzárhatták a közlekedést. Bármily erős várban volt is a körülkerített Hamilcar, élelemhiány miatt nem állta ki sokáig az ostromot. A carthagóiak elcsüggedve és kimerűlve a hosszú háborútól, mely a kereskedő népet minden pénzforrástól megfosztotta, újra békeajánlatot tettek. Hamilcarnak, a ki büszkeségében vonakodott meghódolni, Lutatius Catulus megengedte, hogy fegyveres katonáival és zászlóival vonulhasson ki a várból; viszont Hamilcar kénytelen volt hazája nevében beleegyezni, hogy Carthago elismeri Hieron és a görögök függetlenségét, átadja Rómának az irigyelt Siciliában összes telepeit és birtokait, szabadon bocsátja a foglyokat és hadi kárpótlásul húsz év alatt 2200 attikai talentumot (körülbelül 12 millió koronát) fizet. A római népet nem elégítették ki Lutatius békeföltételei és tíz megbizottat küldött Siciliába, kik még 1000 talentumot csikartak ki Carthagótól, s azt is kieszközölték, hogy a púnok az Itália és Sicilia között elterülő szigeteket Rómának engedték át.

Így végződött huszonnégy évi küzdelem után (Kr. e. 241, u. c. 513) az első pún háború, mely Polybios állítása szerint a vesztes félnek 500, a győztes félnek 700 gályájába került, s ezek nem voltak háromevezősorosak, a minők a görög szabadságharczokban és a peloponnesosi háborúban szerepeltek, hanem a későbbi kornak sokkal nagyobb és drágább quinqueremisei. A köztársaság megfeszítette összes erejét, de sikerült végre megalapítania szárazon és vizen hatalmát. Megpróbáltatásokban megedzett bátorsága és ügyessége már most kijelölte arra, hogy meghódítsa a világot.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.